A kis csikóhaltól a nagy porontyig

Új év - új fogadalom, most már tényleg rendszeresen fogok jelentkezni, de az elhatározáshoz új 'köntös' is kell, úgyhogy innentől kezdve az ikreklesznek.blog.hu címen fogok jelentkezni. Méghozzá rendszeresen!

Az előző bejegyzéstől felgyorsulnak az események. Hétvégén a biatorbágyi kirándulás alkalmával, a természet lágy ölén, csinálok még egy tesztet. Ez azonnal kimutatja a második csíkot. Hihetetlen. Hónapokat vártam, hogy hátha jön az émelygés, a rosszullét, a hányás, öklendezés; és most hogy tényleg ott van valami a pocakomban… semmi nem történik.

A dokival még kivárok. Most még úgy se lát semmit. A 6. hét elején megyünk hozzá.

A melóhelyen pörgés ezerrel, totumfaktum úr érkezik pénteken előadást tartani, délután eszmélek… ma kellett volna megjönnie…hm… vagy csak holnap? Na jó… Másnap hasonló pörgős nap végén sincs semmi jel. Hmmm… Este holtfáradtan zuhanok ágyba, de csak pislogok, ha most tényleg az van ami, akkor ezt már nem lehet visszacsinálni. Amíg másfél évig azon görcsöltem és ábrándoztam, hogy milyen lesz, amikor végre kiderül, hogy kisbabánk lesz, mindig azt gondoltam, hogy jön a lila köd, az eufória és a határtalan boldogság. Jó, persze, még semmi sem biztos, de egyelőre izgalom van…

Reggel valahogy kikászálódok az ágyból, meló közben pedig már lefoglalnak más feladatok. Réka barátnőmmel a Mammutban futunk össze. Nem bírom megállni, elmondom, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Réka röhög „gyere vegyünk azonnal egy tesztet”. Tipródunk a neonvilágított klotyóban, Rékára, mint egy karácsonyfára aggatom a cuccaim és bepréselődök a rötyibe. Rá kell pisilni a kis műanyag pálcika egy részére, ami lehetetlen anélkül, hogy össze ne pisild a kezed, amibe tartod a cuccot. Mindegy. Letörölgetem magam, kezet mosok, kiviszem az ereklyét Rékának. Na….egy csík azonnal megjeleni, a második pedig halványan szerénykedik mellette. Értékelhetetlennek minősítjük, abban maradunk, két nap múlva megismételjük. Réka még megesket, hogy a Zuramat feleslegesen ezzel még nem zargatom.

Újabb hánykolódással-forgással töltött éjszaka.

Másnap már zombi vagyok a három átvirrasztott éj után. A napot valahogy túlélem, este reménykedek, hátha ma menni fog az alvás. Hát nem. Hajnali egy óra tíz perc. Csendben próbálok viselkedni… nehogy a Zuram felébredjen. Ez egy jó másfél órán át sikerül is. Aztán egy csendesebb mocorgásomnál felül. Felkelni lép, utánaszólok. Gyere egy kicsit… Lehet, hogy kisbabánk lesz. Mosolyog. Bújik. Ő is örül. Hajnali három óra van. De jó lesz!

Höhö, hát nem vagyok egy rendszeres blogíró. Pedig megfogadtam, hogy most aztán rendszeresen írok, hogy utólag is végig lehessen követni az érzelmi hangulatváltozásaimtól kezdve a pocaknövekedésen át a fittségi mutatóimon keresztül mindent:)

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy szeptember 25-én, csütörtökön voltam a homaopata lélekgyógyászomnál (igen.. flancolok... és nem pszichiáterhez járok), aki a kezelés végén kijelentette: "Úgy látom maga felnőtt". Ezek szerint az elmúlt pár alkalommal az volt a célja, hogy belőlem igazi felnőtt embert fargjon:) Mindenestre ezt (mármint a kijelentést, és ugye most már a tényt, hogy én felnőtt vagyok) én nagyon mulatságosnak tartottam és ez volt az első, amit a melóhelyre beérve elújságoltam a kolléganőknek.... egy új munkatársat kaptak egy felnőtt személyében...

A hétvégi program is sokszor közbeszakadt az én kis dalocskámra: "most már felnőtt lettem lálálá, igazi felnőtt vagyok dáddádádám...."

Szeptember 29-én épp befejeztük a munkát, mikor Szófijá kolléganőm halálosan komolyan, pátosztól átszellemült arccal rámnézett és közölte:
"Nagyon fontos dolog történt múlt héten"... -Tejóisten, gondoltam, mi van? "Ezért Ágival úgy gondoltuk, hogy emlékezetessé tesszük felnőtté válásodat és megajándékozunk ezzel." Mi ez? "Ez a Cipelő Cica, és szimbolizálja a felnőtté válásodat." Aha.

Cipleő Cica egyébként egy nagyon szeretnivaló kis lény, akit azonmód ahogy hazaértem kiraktam a polcra az én és a férjem altergeója mellé.

Előtte - Cipelő Cica nélkül - én és a Zuram:

Utána - kiegészülve CéCével:

És hogy az egész mit eredményezett? Az a következő napon kiderült...

Igen.... halogattam az első beírást, mert az ember mindig azt gondolja, hogy élete legelső blogbejegyzésének minimum szellemesnek kell lennie, de legalábbis olvasmányosnak, illetve mindenképp lebilincselőnek. Most itt, munkaidőben a gép előtt ülve úgy érzem, hogy ezen jelzők egyikét sem lehet majd erre a bejegyzésre biggyeszteni, de legalább elindul végre a blog...

És hogy miért kezdtem el írni? Voltak olyan életszakaszaim, amikben írtam naplót, amelyeket évekkel később marha jó volt viszzaolvasni, izgalmas kor és öndokumentumok voltak...

A mostani blogírói felbuzdulásom oka pedig ez (gyengébbek kedvéért a két csíkot kell nézni:):